Petőfi Sándor fia szintén tollat ragadott - mi történt Petőfi Zoltánkával forradalmár apja halála után?

A fiú mindig szeretett volna apja nyomdokaiba lépni, amit elvárt saját magától, és mások is elvártak tőle. Ő is tollat ragadott, hogy kibontakozhasson a költészetben. Sorsa nem volt könnyű, és tragikusan fiatalon érte a halál.

Hét hónapos volt, amikor apját elveszítette, ekkor nagybátyja gyámsága alá került, ám apja emléke soha nem hagyta el. Nemcsak mint gyászoló fiút, apja árnyképe örök példaképeként emelkedett fölé. Erről anyja is gondoskodott, aki sokszor elmondta neki, hogy ha nem is tud olyan nagy ember lenni, mint az apja volt, akkor legalább ne mocskolja be a nevét.

Petőfi Zoltán persze nem ismerte meg az édesapját, leginkább a verseiből alkotott róla képet. Még kisbaba volt, amikor Petőfi Sándornak Segesvárnál nyoma veszett. A költő egyébként írt gyermeke születéséről, soraiban a felé érzett aggodalmait fejezte ki.

"Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott."

Gyermekként, de fiatal felnőttként is valóban beteges és gyenge fizikumú ember volt Petőfi Zoltán. Korai, 21 éves korában bekövetkező halálát többek között ez okozhatta.

Színésznek tanult

Két éve járt a szarvasi gimnáziumba, amikor elhatározta, hogy színész lesz. 1867-ben csatlakozni szeretett volna egy vándorszínészcsoporthoz, de nem járt sikerrel, csak később, amikor a Mezőtúron működő társulatnál próbálkozott. Tanulmányait Petrovics Istvánnak köszönhetően magántanulóként folytathatta, színészként pedig Debrecenben szerepelt tovább, de nagyon keveset keresett, és nem vette komolyan a hivatását. Sajnos alkalmazói sem vették igazán számításba, mert nem volt igazán jó színész, de az orgánuma sem illett színpadra. Inkább csak fiatal gyerekszerepeket adtak neki. Később Szegeden tanult tovább.

Idő közben a versírással is megpróbálkozott, de ebben sem volt különösebben kiemelkedő tehetsége. Csupán tucatnyi verse született, beleértve a következő, Búdal című költeményt is, melynek hangja az örök utolérhetetlen példakép-apáét, Petőfi Sándorét idézi.

De meguntam már e hitvány életet!
Hiszen nekem nincs is senkim, ki
szeret;
Te vagy, kis lány, te vagy magad
egyedül,
Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.
De nincsen is a világon senki sem,
Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,
Mint dobog fel az teérted, szép leány,
Akinél nincs kedvesebbem, csak
hazám!
És még te vagy, hű barátom, ki szeret,
fönntartja én bennem még a hitet;
Ne volnátok, ma megásnám síromat,
Eltemetném velem együtt kínomat.

Fiatalon érte utol a vég

Akár a színpadon, akár a tollforgatással próbált szerencsét, egyik sem érdekelte annyira, mint a mulatás és a hölgyek, lefőképp a színésznők társasága. Egyes források szerint sokszor hódított apja nevének emlegetésével.

Az éjszakai élet, az örökös mulatozás hamar kikezdte Petőfi Zoltán amúgy is gyenge egészségét. Tüdőbajos lett. Fürdőkbe ment, és rokonokat látogatott, abban bízott, talán meggyógyulhat. Utolsó nyarán is gyógyulni próbált Gleichenbergben, és bár némileg megerősödött, hazatérése után nem sokkal, 1870. november 5-én reggel elhunyt.

1908-ban exhumálták, és áthelyezték a Kerepesi temetőben található családi Petőfi-sírba. Emléke mindenesetre tovább élt a színpadon is: Krúdy Gyula Zoltánka című darabját 1913-ban mutatták be a Magyar Színházban.

Cikk és képek forrása: Femina